Világéletemben idegenkedtem az adományozástól: soha nem adtam – még aprópénzt sem – koldusnak, de az sem fordult meg a fejemben, hogy pénzzel támogassak rászorulókat, vagy ezeket segítő szervezeteket. Ilyen vagyok. Vagy mégsem? Huszonéves koromtól – amilyen gyakran csak lehetett – adtam vért, és véradásaim száma meghaladta a százat. Csak mióta gyógyszert szedek, hagytam abba. És mintegy ezt váltotta fel az önkéntes munka.

Hogyan kezdődött? Ismét (többedszerre) munka nélkül maradtam, és immár belátható távolságban a nyugdíjkorhatártól feladtam, hogy újra kezdjem az egyre kilátástalanabb álláskeresést. Voltak tartalékaim, így sem haltam volna éhen, de mihez kezdjek magammal és az időmmel? Így vágtam bele az önkéntes munkába, egy olyan szervezetben, ahol rajtam kívül szinte mindenki már nyugdíjas volt. És hamarosan úgy alakult, hogy találtam értelmes és egyben bevétellel is járó munkát, amit örömmel végzek, és ami a hétköznap délutánjaimat és estéimet teljesen kitölti. Mégsem hagytam abba az önkéntességet, csak úgy változtattam meg, hogy szinte kizárólag az idősgondozásra korlátozódik, ami időben is összeegyeztethető a többi munkámmal.

Másoknak adni jó!