Gyerekkoromat Óbudán, egy nagy bérházban töltöttem. Nyolc lépcsőház között, egy óriási belső udvaron zajlott az élet.  Olyan volt, mintha egy faluban laknánk.  Több generáció élt együtt. Természetes volt, hogy kertészkedtünk az udvaron, együtt kirándultunk a Hármashatár-hegyre és eveztünk a Dunán. Nyári hétvégenként több család utazott Siófokra, télen felöntöttük az udvart, jégpályát csináltunk, ott korcsolyázott az egész ház. Az udvaron színpadot állítottak és Gyereknapot, bálokat rendeztek. Természetes volt, hogy odafigyeltünk egymásra, észrevettük, ha bajban volt valaki és segítségre szorult. Ebbe nőttem bele.  A mai napig tartjuk a kapcsolatot az óvodás, iskolás társainkkal (50 év eltelte után) és rendszeresen találkozunk, segítjük egymást.

A szociális érzékenység, egy közösséghez való tartozás mindig is fontos volt számomra.  Szerveztem nyári tábort hátrányos helyzetű gyerekeknek, osztottam ételt, látogattam a rehabilitációs intézetből kikerülteket, több évig telefonos lelki segély szolgálaton dolgoztam, szerkesztettem szakmai újságokat, a mai napig készítek riportokat a Civil rádióban.   Azt gondolom, hogy én mindig is önkéntes munkát végeztem, csak régen nem így hívtuk. Az Idősek Barátai programmal is úgy ismerkedtem meg, hogy interjút készítettem a program vezetőjével.  Jelenleg három idős emberrel tartom a kapcsolatot.  Nagyon sokat tanulok a beszélgetéseinkből és szívesen látogatom őket. A pandémiának egyetlen pozitív hozadéka, hogy talán újra odafigyelünk egymásra, segítjük a szomszédokat, ismerősöket és ismeretleneket is.

Bízom benne, hogy a veszély elmúltával is megmarad ez a mentalitás!

Jó érzés egy közösséghez tartozni és együtt tenni valami hasznosat.

Torda Judit

önkéntes