fbpx

Azért is dolgoztunk annyit, hogy az utánunk lévő generációknak már jobb, és könnyebb legyen az életük.

Akik ma időskorukra magányosan kénytelenek élni, nekünk készítették elő egy jobb, könnyebb életet! Azért dolgoztak és szenvedtek annyit, hogy nekünk, – nekem és neked – ma könnyebb életünk legyen.

 

Ilonka magányosan él már sok éve. 95 éves korára mindhárom gyermekét eltemette. Az élete értelmetlen, fájdalma nem enyhül. Az őt már 6 éve látogató önkéntes tartja benne a lelket, a magány és a kilátástalanság állapotából ez az egyetlen kiútja.

 

   

A fotó illusztáció

Ha úgy gondolja, hogy ez az élettörténetem az emberiség javát szolgálja, ha a fiatalság is megértőbbé válik az akkori küzdelmek hallatán, akkor tegye, amit a szíve diktál, ossza meg az emberekkel. Én örülök neki.”

Ilonka néni saját beszámolója az életéről

„Nagyon nemes, szép amit csinálnak, sokan idősek hálás szívvel örülünk, hogy gondolnak ránk is. Sok idősnek nagyon szomorú az élete.

 

 

Sok társadalmi munkát végeztem én is, és boldog voltam, ha örömet tudtam varázsolni a segítségemmel az akkori rászorulóknak. 

A sors kiszámíthatatlan.  Nem gondoltam volna, hogy ide jut az ember idős korára.

 

 

Nem gondoltam én sem egykor, hogy így alakul az életem.

Ilonka néni

 

Sajnos az unokák távol vannak és a mostani fiatalokhoz hasonlóan nem érdeklik az idős emberek. Persze a mostani rohanó élet mindenbe megnyilvánul az érzelemre is kihat. Angliában élő legidősebb unokám, ha nagyritkán haza jön, akkor feljön és 1-2 órát velem tölt évente egyszer. Sajnos a többinek nincs ideje. Már belenyugodtam, hogy ilyen a világ.

 

Magam sem tudom mi tart még életben. Sokszor van már, hogy csak fekve bírom ki ezt az életet, szenvedést. Talán a rengeteg széleskörű munka, gondoskodás az emberek jobblétéért, a szépért, jóért való küzdelem edzett meg ennyire, hogy még életben vagyok. Olyan szomorú, látni, hogy mennyire magányosak, magukba fordultak az idős emberek. Nem jól van ez így. Én kívánok Önöknek, sokkal jobb és elviselhetőbb időskort majd.

 

A mai világban nem nagyon érdekel senkit az élettapasztalat. Amikor szépen mondok, mesélek a múltról valamit, hogy akkor mi volt, milyenek voltunk, mit csináltunk, a válasz majdnem mindig, kit érdekel, az akkor volt. De azért leírom, hogy én szegény iparos családból származok, és hatan voltunk testvérek. Így korán kellett munkába állnunk. 16 évesen a Horthy rendszer és a második világháború alatt már a Veszprémi Cseri lőszergyárban dolgoztam lőszert gyártó gépen. Ott munka mellett kiképeztek velem együtt sok fiatalt, elsősegély nyújtónak is. Így nagyon rémes és szomorú emlékeim vannak a Jutasi repülőtér szőnyegbombázásáról is, ahol kötöztük a sebsülteket és látnunk kellett a sok halottat.

 

A háború után volt csak lehetőségem munka mellett végezni a tanulmányaimat.

 

Édesanyám Erdélyi származású volt, akit kiskorától egy távoli rokon nevelt fel, a bátyját is egy másik rokon, mivel a szülei és nővérük meghaltak az akkori nagy tífuszjárványban. 

Ők voltak a szüleim. Első világháborús kép. Erdélyben.

Édesanyám F. Szidónia az első világháborúban kötött házasságot édesapámmal, aki akkor Erdélyben volt katonai szolgálatban. Onnan hozta el Édesanyámat a Dunántúlra, Nagycsákányba, mivel Ö odavalósi volt. Édesanyám mindig visszasírta Erdélyt. Sokat mesélt nekünk szülőhazájáról. 

1944-ben, amikor a Veszprémi Lőszergyárban dolgoztam, ami a várostól 5 kilométerre volt, minden nap gyalog mentünk a hegyes-völgyes úton a gyárba, és vissza a városba a szálláshelyünkre. Sokszor az úton elért bennünket a légiriadó. Olyankor lehasaltunk a földre, hogy fentről a bombázó gépekről ne lássanak bennünket. Aztán amikor a németek megszállták Magyarországot talán olvasott róla, amikor Horthy Miklós nagyobbik fia, István lezuhant a repülővel és meghalt, a kisebbik fiát, Miklóst meg elrabolták, azzal kényszerítették, hogy azt tegye, amit Hitlerék diktáltak neki. Hát ebben a zűrzavaros időben a németek leszerelték a lőszergyár gépeit, ki szállították Németországba, minket azzal bocsájtottak e,l hogy ha küldenek nekünk SS behívót,  azonnal mennünk kell ki a gyárba dolgozni. Hála Istennek nem került rá a sor, mert rohamosan jöttek az oroszok, erre már nem térek ki…  gondolom hallottak eleget róla… – a borzalmakról. De soha nem feledem a hazamenetelünket. Hol nyitott teherautón utaztunk, hol vonaton, légiriadók közepette. Szombathely állomás előtt kb.3 kilométerre megállt a vonat, csak rét és mező volt. Leszállítottak bennünket azzal, fussunk és bújjunk bokrokba vagy ahova tudunk, mert jött a rengeteg bombázó repülő, és lehet, hogy a vonatot is támadják. Akkor kapott Szombathely hatalmas szőnyegbombázást. Még az állomáshoz közeli templomban is több mint 100 halott volt. Amikor Szentgotthárdra haza értem, jöttek visszafelé a Németországot bombázó gépek. Egy gép pár percre utánunk az állomás körüli papok földjére eregette le a bombáit. Az összes ház ablaka kitört a légnyomástól. 

Talán a gondviselő segített és segít ma is. Emlékszem, mindig ábrándozó, vágyakozó, nagyon érzékeny gyermek voltam. Vasárnapokon, amikor a templomba mentünk, ott mindig áhitat és csodálat töltött be. Kicsi lányként is amikor, a réten libákat őriztem és hanyatt feküdtem a fűbe, bámultam az eget, a felhőket.

Nagyon sokszor arra gondoltam, ha nagy leszek és lesznek gyermekeim én nem hagyom, hogy nekik is azt kelljen érezni és átélni, amit nekem.

Ilona néni

Mai fejjel úgy gondolom, lázadozó voltam a sorsom miatt. Szegény édesanyám mindig azt mondta, a hat gyermekem közül, te vagy a legjobb szívű. Emlékszem, ha valakitől kaptam valami élelmet mindig megosztottam a testvéreimmel. Ez az érzés ma is megvan. Nekem nagyon fáj, ha látom, hogy  szenvednek és magukba fordulnak az idősek. Zárt ajtók mögött egyedül szenvednek.   Elnézést kérek, hogy leírtam gondolataimat. 

Miután haza mentem, 1944-ben férjhez mentem. A háborúnak 1945. május 9-én lett vége. Ez év karácsony másnapján nagy kínok közt odahaza megszültem bába asszony segítségével az 1 kiló 70 dekás fiamat, azt hittük meg sem marad, besárgult. Nem részletezem, milyen körülmények közt neveltem fel. 

 

Nagyon nehéz volt évekig az élet. Fiam után 2 évre megszületett a kislányom. Falukra vittük a cserélhető holmikat élelemért.

Egy hónapra jegyre adtak a gyermekre 15 deka cukrot. A lisztet is nagyon szűken, jegyre kaptuk.  

“A háborúk nagyon rémesek, soha ne keljen Önöknek ilyent átélni.”

A pénz, millió, billió forintok, semmit nem értek. A bátyám szabó volt és az orosz katonáknak varrtuk a sapkákat, javítottuk a ruháikat. Ők élelmiszert hoztak érte. Így éltünk akkor. Évek múlva felkerültünk Pápára. 

Férjem rendőr volt, és oda helyezték. Később Székesfehérvárra. Akkora a két gyermeket rá lehetett már bízni a férjem kis húgára, el tudtam én is menni dolgozni. A Felmajer kékfestőnek nevezett gyárba, ahol ruhaanyagokat, paplan anyagokat, selymeket gyártottak végszámra. Ott expedíciós minőségi ellenőri beosztásom volt. A vezérigazgató egy nagyon rendes orosz ember volt. Tolmács segítségével elértem nála, hogy a gyárhoz közelálló nagy irodaházba csináljanak az ott dolgozók kisgyermekeiknek egy napközit, ahova gyermekeinket elhelyezhettük, amíg dolgoztunk. A TMK-s dolgozókkal csináltatott kis heverőket. Én megszerveztem az asszonyokkal, hogy kis paplanokat, párnákat varrjunk az ottani festékhibás kiesett anyagokból. Szóval lett szép kis helye gyermekeinknek, élelemmel ellátva, amíg dolgoztak az anyák. Az igazgató úgy rendelkezett, én legyek a vezető. Személyzetet vettek fel, óvónőt, dadusokat, konyhai dolgozókat.

Örültem is, nem csak azért, mert az én gyermekeim velem lehettek, hanem mert nyugodtak lehettek az édesanyák, hogy jó helyen vannak a gyerekeik, amíg ők dolgoznak

Pár év után felkért a Fejér megyei BM vezetősége, hogy menjek át hozzájuk, mert kaptak belügyminiszteri támogatást arra, hogy a Rendőrség is létesítsen dolgozóik gyermekeinek napközit. Legyek annak a gazdasági vezetője. Nyitottak számlát a bankban, abból gazdálkodtam. Nagyon szerettem a gyermekeket és szívesen csináltam. Aztán jött egy rendelkezés a BM-ből, hogy nekem is a rendőrtisztekkel együtt el kell végezni egy két éves iskolát, melynek a minisztérium fizette a költségeit. Akkor még nem volt Dolgozók iskolája. Egy gimnázium tanárait fizették, akik leadták az anyagot. Egy héten 2x kellett mennünk a megtanult anyagról beszámolni. Örültem, mert egyedül én végeztem kitűnően. Pedig nagyon nehéz volt. A munkahelyemen is sokat kellett felelősségteljes munkát végeznem. 

Tanulni is és az otthonunkat, gyermekeinket ellátni olyan körülmények közt, sem mosógép, sem hűtő és egyéb munkát megkönnyítő gépek nem voltak. Szabad-szombat sem volt.  Bizony nagyon nehéz idők voltak azok. 

6 év után nagyon megbetegedtem, beszűrődéses tüdő és mellhártyagyulladásom volt. Szerencsére akkor már volt penicillin, azzal kezeltek, de több hónap kellett a felgyógyulásra, mert trombózist is kaptam. De akkor az orvosok is mások voltak, nagyon emberiek. Naponta kijártak injekciózni. Akkor még nem kellett hálapénzt adni, el sem fogadták volna.

Megjegyezni kívánom, hogy akkoriban kezdték el rohamosan az óvodák, bölcsődék, napközik létesítését. Gyárakon belül is, hogy a nők nyugodtabban dolgozhassanak. Hiszen akkor nagy szükség is volt erre. 

 

Sok édesanya egyedül nevelte gyermekeit, mert a férje a fronton életét vesztette. 

 

Meg az az igazság, hogy az 1 keresetből, nem is lehetett megélni sehogy. Sok nő a férfi munkát is végezte, hiszen a férfiak zöme a fronton volt vagy ott elesett. Háború után azt mondogatták 1 férfire jut hét és fél nő. Tehát a párhónapi betegség után a székesfehérvári tanácshoz mentem dolgozni. 

Azért is dolgoztunk annyit, hogy az utánunk lévő generációknak már jobb, és könnyebb legyen az életük. Minket meg talán az akkori helyzet edzett úgy meg, hogy ilyen magas kort értünk meg. Ami persze nem jó. Most nagy árat fizetünk érte, mert ez az idős kor sok szenvedéssel jár hosszú ideig.

Ilonka néni

Gazdálkodtam, ami eléggé széles kört foglalt magába. Üdülőt, a tanács konyháját és egyebet. Előzőleg már végeztem titkárnőit, gyors- és gépírást. Mivel a munkához nagy szükség volt több tudásra is, beiratkoztam a közgazdasági technikumba. Akkor már lehetőség volt levelezőn végezni, negyedévenként kellett beszámolóra mennünk. Hát nem volt könnyű fél éjszakákat tanulni, míg a család már aludt. Reggel korán a családi teendők, 8-tól délután félnégyig azt a munkát ellátni, amit végeztem a munkahelyemen / 3-as könyvelés, bérszámfejtés banki átutalások, konyha felé, étlapkészítés, ellenőrzés./ Utána rohanás haza az otthoni munkavégzés. De nem folytatom. 

 

Magam sem tudom, hogy bírtam.

 

 

A Székesfehérvári Tanácsnál 17 évig voltam ebben a munkakörben. Ez alatt is sok szomorúságon mentem keresztül. Csak egyet említek, Éva kislányom 20 évesen és a férje 24 évesen, hathetes házasság után balesetben meghaltak. Majd 1 évig jártam seduxen injekciókra, melyet akkoriban hoztak létre. 

 

Leírni nem tudom, mit éltem át.

 

Sokszor az orvos erélyesen beszélt velem, hivatkozott arra, nem
akarom felnevelni az akkor 6 éves Csaba fiamat? Szedjem össze magam, mert nagyon rossz vége lesz.

 

Munkatársaimnak is sokat köszönhetek, kik nagyon kedvesek voltak és többször bejöttek az irodámba és vigasztaltak. Én örökké bele temetkeztem a munkába. Emlékszem még az építőosztály vezetője, T. Dezső mérnök és felesége is még a lakásunkra is többször eljöttek. Dr. T. elnökünk és felesége, de több kollégám is. Sose hagytak magamra ők sem. Mi nagyon összetartók voltunk és segítettünk, ha valamelyik munkatárs bajban volt.  

 

Székesfehérvárott is sok társadalmi munkát végeztem. Többször mentem este a Tanácstagi beszámolókra jegyzőkönyvet írni. Mivel a Nőmozgalomban is vezető szerepet töltöttem be, kezdeményeztem és csináltuk is a segítő tevékenységet, az akkor épülő Fóti gyermekotthont. 1 Ft-os téglajegyeket árultunk, hogy az összegyűlt pénzzel segítsünk. Azután az összehívott,
kézimunkázni tudó nőkkel elkészítettük a gyermekek szobáiba a terítőket. Öröm volt, amikor átadtuk. 

 

Voltam a gyermekeim iskolájában szülői munkaközösségi elnök is. A nyári szünidőben mindig mi szülők meszeltük le a falakat és takarítottuk ki, szépítettük a tantermeket. Volt mindig munka bőven. A Tanácsnál is az én reszortom volt, hogy még a szépirodalmi könyvekhez is könnyen és jutányosan hozzá jussanak a dolgozók, a cél, hogy mennél felvilágosultabbak legyenek az emberek.

 

Szép emlék.

Nagyon szerettem kézi munkázni is. Ezt is 86 évesen csináltam. Erdélyi származású édesanyámtól örököltem a tehetségét. 

Azok a fiatalok, akik most nehéznek tartják az életüket, ismerjék meg az idősek életét, mert volt ám ennél sokkal rosszabb, küzdelmesebb élet. Azért azt még megemlítem, hogy Budapesten a főállásom mellett is mindig végeztem több fajta közösségi, társadalmi munkát. Pedig kénytelen voltam 78 éves koromig dolgozni. Az ifjúság és az idősek érdekébe is sokat segítettünk, a kerületünkben is ahol laktunk, mert szükségét láttuk annak, hogy csak így érdemes élni, ha segíthetünk szebbé tenni az életüket. Szerveztünk idősek klubját, Ki-mit-tud-ot, az idősek által készített tárgyakból népművészeti kiállításokat. 

 

Úgy gondolom, hogy a kezdeményezéseinknek vannak folytatói, akik a többi embertársaik segítségére vannak. Én megköszönöm az önök felém is irányuló segítségét és szeretetüket. 

Legyen sokkal jobb, könnyebb az élük, mint az enyém volt, és van jelenleg is.

Szeretettel és köszönettel, Ilonka néni, 2021. december

További cikkeink:

Keress minket!

Önkéntes Központ Alapítvány

Telephely:
1125 Budapest, Szilágyi Erzsébet fasor 24.

Tel: +36-1-225-0710

E-mail cím: idosekbaratai@onkentes.hu

TÁMOGASD MUNKÁNKAT RENDSZERES ADOMÁNYODDAL!
 

Ajánld fel nekünk szja 1%-odat!

Adószámunk: 18108251-1-41

© Idősek Barátai 2020.